Ez az első, saját névvel és arccal felvállalt blogom. Talán a téma teszi, vagy talán öregszem :)
Tőlem szokatlan témáról fog szólni - már annak aki ismert eddig - de remélem nem riasztok el senkit... azt persze nem tudom mennyire fognak a mindennapjaim és az érzelmes lelkem beszivárogni a blogba, majd ezt eldönti az idő.
Szeretném rögzíteni hogy honnan indultam:
36 évesen, tavaly "fedezték fel" hogy kezdődő cukorbetegségem van, amit persze rengeteg kivizsgálás és vérvétel követett, majd kaptam egy kis időt, hogy változtassak az életemen. Ez diétát és mozgást jelentett, amit lelkialkatomból adódóan szigorúan betartottam.
Diéta:
A diéta nem annyira volt megterhelő, sőt az volt a bajom, hogy én napi ötször nem vagyok éhes!!! Na meg időnként a 10 órai evést hogyan valósítsam meg a munkahelyemen, ha éppen akkor kezdődik egy értekezlet, vagy szaladni kell valamerre? De ezek apróságok voltak, egészen jól beillesztettem a mindennapjaimba, bár az édességelvonás azért mélyen érintett. Borzasztó édesszájú voltam/vagyok. Szóval egyek meg 150 g szénhidrátot szólt a javaslat és persze a sok zöldség meg minden ilyenkor szokásos dolog... ne egyek reggel gyümölcsöt, meg tejterméket.... de azért egyek sokat a nap többi részében!! Ne egyek kenyeret, hanem csak azt a műizét, aminek az ízével ugyan nem volt semmi bajom, csak abban már annyira kevés szénhidrát volt, hogy túl sokat kellett volna megennem belőle az előírt szénhidrátfogyasztáshoz.... A lényeg: én átálltam... elkezdtem fogyni aminek nagyon örültem, már 71 kg voltam a 167 cm-es magasságomhoz. De jön a másik fele: a mozgás.
Mozgás:
Ez még jól is jött, mert magamtól csak úgy fogyni akarok-alapon nem nagyon ment. Most orvosi előírás volt, tehát minden reggel a futópályán talált. Kislányomat leadtam az iskolában én meg futottam a pályára, 1,5 km-ig jutottam, majd egy kis felülés-fekvőtámasz. Na nem mert mazochista vagyok és imádok futni (ez a leginkább utált mozgásformám), hanem mert ha már ezt mérik fel akkor legalább ebben edződjek. Télen meg a futópad várt a munkahelyemen. Na, eredmény is lett, fogytam 9 kilót, a vércukorszintem meg rendeződött (5,5)
NADE
a derekam meg tönkrement...
Mindig volt vele problémám, időről időre előjött a lehajolni nem tudok-érzés. De tavaly (2011) december közepén lett borzasztó. A lehajolásom abban állt, hogy lehajtottam a fejem... mire orvoshoz jutottam (bejelentkezés!!!!) február közepe lett. Ment a szokásos dolog: gyulladáscsökkentő, izomlazító, Ritex-pakolás, fekvés, egy hónap pihenéssel. Majd víz alatti gyógytorna, elektroterápia, lézeres kezelés, megint víz alatti balett stb.... minimális javulás, egyes gyógyszerektől meg szédelegtem és vigyorogtam (a munkahelyemen is...). Azokat abbahagytam. Aztán abbahagytam az izomlazítót és és mindent. Használni úgysem használtak, csak mérgeztem magam. Viszont a gyógytornára eljártam, azt éreztem az jó.
KÖVETKEZMÉNY
a mozgás kiesésével a cukrom is elindult visszafelé... Mivel azonban az életemet a mozgásom beszűkülése egyre jobban gátolta, az vált a fő problémává, kerestem a megoldásokat. Voltam prananadi kezeléseken, ami használt is, de nem szüntette meg a problémát, csak előrébb vitt egy-két lelki dologban (az is számít).... a fájdalom mindennapos vendégem lett. Addigra (idén nyár eleje) már a folyamatos beszűkült mozgástól türelmetlen és morgós lettem, és időnként elsírtam magam, ha az ágyneműhúzást sem tudtam megcsinálni. Ha valami leesett, az ottmaradt... már utána sem nyúltam, majd leguggolok mellé, ha szükségem lesz rá... rájöttem, hogy oldalra tudok hajolni, így teljesen egészségtelen mozdulatokra szoktam rá: ahol más előrehajolt, ott én oldalra fordultam és kifacsart mozdulattal ugyan, de felvettem amire szükségem volt. A harisnyafelvétel igazi kihívás volt reggelenként és gyógytorna után....
Elegem volt... nem hiszem, hogy így kell élnem, járt a fejemben... igaz, az orvos szerint belülről a csontjaim olyanok mintha 60 éves lennék.. de attól még... én kirándulni szeretnék, mozogni, gyerekkel játszani, fazekaskodni... mindent amit szeretek mozgással járt... a tudat, hogy ezeket talán soha többé nem tehetem, hogy a betegségem miatt a megélhetésem is veszélybe kerülhet, hogy elveszíthetem a munkámat, egyre jobban nyomasztott...
Elmentem Kiem professzorhoz is, akihez hosszú várólista után be is jutottam. Megmozgatott, kicsit jobb lett, a tornát azóta is csinálom, októberben megyek vissza hozzá. Bár azt mondta, hogy későn mentem, mondta vigyem a gyereket is (9 éves), már neki is kell ....
És utána jött a PALEO. Így, nagybetűkkel, mert megérdemli :) De ez majd a következő bejegyzés lesz....
