Javulgatok

Na most... nagy lendülettel nekiindultam enenk a blognak, csak aztán kiderült, hogy Életem van és ez nem mindig ad lehetőséget a gép előtt ücsörgésre és gépelgetésre :)

 

De azért röviden: augusztusban tehát Szendi Gábor könyvét elolvasva másnap áttértem a paleo elvek szerinti étkezésre: se gabona, se tejtermék (na persze a keménysajt ehetősége nagy segítség, mert satmániás vagyok), se cukor.... Nem volt nagy változás a diabetikus étrendhez képest, csak a tejtermék esett ki, de azt addig se nagyon ettem, nem vagyok krumplimániás, és tésztát se nagyon ettem. Két dolog fájt nagyon: a kenyér és a rizs. Biztosan kínai voltam előző életemben egyszer, mert azt bármikor, bármilyen mennyiségben meg tudtam (volna) enni.

 

Szóval szembetaláltam magam ama problémával, hogy jójó, meggyógyulok, de akkor MI legyen a köret? És mire kenjem a vajat, meg tegyem a felvágottat??

 

Első megoldásom a tojás volt. A főtt tojást imádom minden mennyiségben, és most lehet enni :) Tehát felvágott, tojás, hagyma (lila, vörös, póré, új mindenféle), és egy kis sajt. Eszméletlenül jóllaktam :) Napközben gyümölcs, ha éhes voltam, de ahogy teltek a napok, rájötte, hogy nem vagyok éhes két étkezés között. És a reggeli 6-7-8-as cukrom a következőképpen alakult három (!!!) nap után: 5.8 majd 5.9 végül 5.7. Egy ideig ettem csak, aztán egyszer ebéd és vacsora előtt is mértem, szintén 5.8-at. Hát mit mondjak, repültem :) volt, hogy evés után 1,5 órával alacsonyabb volt mint előtte....

 

Nade visszatérve: kenyérprobléma nem oldódott meg, mert azért mégis... sajtra nem kenhetek vajat vagy ne adj' Isten lekvárt!!! (természetesen szigorúan steviával) :) Elkezdtem sütni... két próbálkozásom volt, egyiket sem koronázta osztatlan siker.. ehető volt persze, de messze volt a kenyérélménytől... ez a sikerélmény még várat magára.

 

Majd munkába állván a nyári szabit követően bukkantam a következő problémába: hogyan egyek odabenn??? Szerencsémre egy fórumon valaki bepötyögte a www.paleofutar.hu címet, és gyorsan rendeltem is. Ha legközelebb gép elé kerülök, akkor töltök fel képeket is, mert mindig lefotóztam a kapott ebédet. Előzetesen csak annyit: a kolléganőm a desszertekbe belekóstolva minden nap annyit kért csak: szrezd meg a receptet!!!!

Indulásként

Ez az első, saját névvel és arccal felvállalt blogom. Talán a téma teszi, vagy talán öregszem :)

Tőlem szokatlan témáról fog szólni - már annak aki ismert eddig - de remélem nem riasztok el senkit... azt persze nem tudom mennyire fognak a mindennapjaim és az érzelmes lelkem beszivárogni a blogba, majd ezt eldönti az idő.

Szeretném rögzíteni hogy honnan indultam:

36 évesen, tavaly "fedezték fel" hogy kezdődő cukorbetegségem van, amit persze rengeteg kivizsgálás és vérvétel követett, majd kaptam egy kis időt, hogy változtassak az életemen. Ez diétát és mozgást jelentett, amit lelkialkatomból adódóan szigorúan betartottam.

Diéta:

A diéta nem annyira volt megterhelő, sőt az volt a bajom, hogy én napi ötször nem vagyok éhes!!! Na meg időnként a 10 órai evést hogyan valósítsam meg a munkahelyemen, ha éppen akkor kezdődik egy értekezlet, vagy szaladni kell valamerre? De ezek apróságok voltak, egészen jól beillesztettem a mindennapjaimba, bár az édességelvonás azért mélyen érintett. Borzasztó édesszájú voltam/vagyok. Szóval egyek meg 150 g szénhidrátot szólt a javaslat és persze a sok zöldség meg minden ilyenkor szokásos dolog... ne egyek reggel gyümölcsöt, meg tejterméket.... de azért egyek sokat a nap többi részében!! Ne egyek kenyeret, hanem csak azt a műizét, aminek az ízével ugyan nem volt semmi bajom, csak abban már annyira kevés szénhidrát volt, hogy túl sokat kellett volna megennem belőle az előírt szénhidrátfogyasztáshoz.... A lényeg: én átálltam... elkezdtem fogyni aminek nagyon örültem, már 71 kg voltam a 167 cm-es magasságomhoz. De jön a másik fele: a mozgás.

Mozgás:
Ez még jól is jött, mert magamtól csak úgy fogyni akarok-alapon nem nagyon ment. Most orvosi előírás volt, tehát minden reggel a futópályán talált. Kislányomat leadtam az iskolában én meg futottam a pályára, 1,5 km-ig jutottam, majd egy kis felülés-fekvőtámasz. Na nem mert mazochista vagyok és imádok futni (ez a leginkább utált mozgásformám), hanem mert ha már ezt mérik fel akkor legalább ebben edződjek. Télen meg a futópad várt a munkahelyemen. Na, eredmény is lett, fogytam 9 kilót, a vércukorszintem meg rendeződött (5,5)

NADE

a derekam meg tönkrement...

Mindig volt vele problémám, időről időre előjött a lehajolni nem tudok-érzés. De tavaly (2011) december közepén lett borzasztó. A lehajolásom abban állt, hogy lehajtottam a fejem... mire orvoshoz jutottam (bejelentkezés!!!!) február közepe lett. Ment a szokásos dolog: gyulladáscsökkentő, izomlazító, Ritex-pakolás, fekvés, egy hónap pihenéssel. Majd víz alatti gyógytorna, elektroterápia, lézeres kezelés, megint víz alatti balett stb.... minimális javulás, egyes gyógyszerektől meg szédelegtem és vigyorogtam (a munkahelyemen is...). Azokat abbahagytam. Aztán abbahagytam az izomlazítót és és mindent. Használni úgysem használtak, csak mérgeztem magam. Viszont a gyógytornára eljártam, azt éreztem az jó.

KÖVETKEZMÉNY

a mozgás kiesésével a cukrom is elindult visszafelé... Mivel azonban az életemet a mozgásom beszűkülése egyre jobban gátolta, az vált a fő problémává, kerestem a megoldásokat. Voltam prananadi kezeléseken, ami használt is, de nem szüntette meg a problémát, csak előrébb vitt egy-két lelki dologban (az is számít).... a fájdalom mindennapos vendégem lett. Addigra (idén nyár eleje) már a folyamatos beszűkült mozgástól türelmetlen és morgós lettem, és időnként elsírtam magam, ha az ágyneműhúzást sem tudtam megcsinálni. Ha valami leesett, az ottmaradt... már utána sem nyúltam, majd leguggolok mellé, ha szükségem lesz rá... rájöttem, hogy oldalra tudok hajolni, így teljesen egészségtelen mozdulatokra szoktam rá: ahol más előrehajolt, ott én oldalra fordultam és kifacsart mozdulattal ugyan, de felvettem amire szükségem volt. A harisnyafelvétel igazi kihívás volt reggelenként és gyógytorna után....

Elegem volt... nem hiszem, hogy így kell élnem, járt a fejemben... igaz, az orvos szerint belülről a csontjaim olyanok mintha 60 éves lennék.. de attól még... én kirándulni szeretnék, mozogni, gyerekkel játszani, fazekaskodni... mindent amit szeretek mozgással járt... a tudat, hogy ezeket talán soha többé nem tehetem, hogy a betegségem miatt a megélhetésem is veszélybe kerülhet, hogy elveszíthetem a munkámat, egyre jobban nyomasztott...

Elmentem Kiem professzorhoz is, akihez hosszú várólista után be is jutottam. Megmozgatott, kicsit jobb lett, a tornát azóta is csinálom, októberben megyek vissza hozzá. Bár azt mondta, hogy későn mentem, mondta vigyem a gyereket is (9 éves), már neki is kell ....

És utána jött a PALEO. Így, nagybetűkkel, mert megérdemli :) De ez majd a következő bejegyzés lesz....

Édes élet

Múlt vasárnap délután ötkor jött rám a süthetnék. Ez lett belőle :) És nagyon finom! Az alja rumos-kakaós-fahéjas, a teteje meg marcipános. A díszítés meg az X-faktor döntője alatt készült rá.

A munkahelyemen is sikert aratott, és még a kicsilány iskolai karácsonyára is jutott belőle.

Hogy mostanában miért van ez a sütögetési mániám, azt nem tudom. Talán mert az életem is édes, szeretném mindenkiét megédesíteni, ha mással nem, akkor süteménnyel....

Mert azt szeretném. Nem csak ilyenkor, hanem egész évben.

Mindig, amikor úgy ébredek fel, mint ma reggel: kedvesem ölelő karjaiban, szerelmes szavaival fülemben, csókjaival...

Minden reggelt szeretek vele.

Azt is amikor csendben kioson mellőlem, hogy még aludni tudjak.. azt is, amikor odabújik ébresztgetve, hogy most már elkezdődött a nap... azt is, amikor tudom, hogy pár percünk van már csak kettesben, mindjárt kelni kell, mert munka van.

Számomra tényleg édes minden pillanat.

Néha még magamnak is hihetetlen.

De egy biztos:

nem unom meg sohasem!

Ünnepi tervek

Izgulok. Nagyon:)

Szombat-vasárnap-hétfő...

Hétvégén négyen leszünk, hétfőn délutántól barátokkal bővítve... száll majd a sülő hús illata, érkeznek a saláták, és gyártom a sütiket... gyerekzsivaj mindenfelől, hiszen mindenhol legalább két gyerek lesz... ez lesz az első olyan társaság, ahol mindenki - a hangsúly a mindenkin van - ott van, és mi vagyunk a házigazdák... hmmm... nekem ez nagyon tetszik:)

De azért izgulok....

Viszek biciklit, és meglátom mire jutunk egymással L-el, aki külön kérte, hogy mostantól hétfőtől vasárnapig tartson egy hét amikor az apjánál van, és ne péntektől péntekig mint eddig... ezzel elérte, hogy egész hétvégén együtt lehet velünk, annyira kíváncsi már, és annyira örül mindkettőnknek... és hirtelen nem volt kedve szombaton Hollókőre kirándulni... ez utóbbit sajnálom, mert szép vidék, de lehet oda még máskor is menni, és mindennél többet elmond az, hogy inkább velünk szeretne lenni.... és persze hogy mire jut egymással a két lány... na meg hogyan tekerjük az ujjunk köré kedvest:)))

Kislányom a nyakamba ugrott, amikor kiderült, hogy nemcsak hétfőn lesznek együtt, hanem már szombaton is... ha még a biciklit is elmondom neki, akkor haza sem akar majd jönni...

De azért izgulok....

Felesleges élet

A színe mályva volt. Sosem szerette ezt az árnyalatot, nem értette hogyan került a lábára. Miért van kifestve a körme? Ez nem is az ő lába… vagy mégis? Hiszen érezte a homok puha forróságát maga alatt, látta az öbölben a tenger kékjét, a szikla narancsos színét, érezte a szelet a bőrén, a kendője simogatását. Megfogta kalapját, hogy a hirtelen feltámadó szél le ne repítse. Állt és várt… de mire is? Itt volt valami fontos, amire emlékezett… várt valakire, aki megígérte visszajön... szőke alakja felderengett előtte úgy, ahogy gyerekként, sok-sok évvel ezelőtt ismerte…

Talán 10 éves lehetett. Hosszú barna haja lobogott mögötte, ha szaladt, és mindig kifogástalan, kislányos ruhájában csak vágyakozva nézte a tengert. Az tiltott terület, veszélyes. Ezt mondták a szülei. A szülei, akik fenn a ház teraszán éppen reggeliztek. Anyja nagy fehér kalapban védte arcát a naptól, habos ruháján megcsillant a napfény. A kovácsoltvas asztal körül teáztak éppen. Ott volt Ő is. A Szőke barát. Szerette, mert úgy bánt vele mint egy kis felnőttel, és mégsem lett ez játék.

Titokban elvitte a partra és megismertette vele a vizet. Megtanította úszni, lebegni a nagy kékségben és élvezni a szabadságot, megtanította neki a nevetést és a boldogságot…. Már várta ezeket az órákat, élete többi része nem is számított, az csak úgy.. eltelt…

16 évesen tört ketté kis világa. A Szőke elment. Hogy szülei küldték-e el vagy magától ment, nem tudta meg, hiába kérdezte. Csak azt, hogy Ő megígérte, visszajön érte. Fiatal volt, hitt benne, nem türelmetlenkedett…

 Most Londonban van, Angliában. A napsütéses évek után szinte vakon tapogatózik a város fekete sötétjében. Nincs már nevetés, nincs fény. Betegség van és szegénység. Munka. Anyja öreg és beteg, neki dolgoznia kell. Apja eltűnt vagy meghalt… mindegy is, a lényeg az, hogy nincs ott velük, nincs aki támogassa őket. Két nő egyedül… Áll a szalag mellett, keze monoton végzi a munkát amit kiróttak rá, közben egyre jár az agya…. Pénz kellene orvosra, orvosságra… bármi áron… a munkához nem szokott teste lázadozik, fáj, sajog mindenhol, de makacssága tartja még….

Ül egy kertben. Madarak csicseregnek, ő legjobb ruhájában egy asztalnál vár. Pincér érkezik, tölt neki… álmodik talán? Majd ébrenlétének tudatát erősíti meg, hogy a házból kilép a kertbe egy férfi. De nem a Szőke az. Egy nagyon szakállas, nagyon cilinderes és nagyon öreg komor férfi, aki most megpróbál rá mosolyogni. Ó…. Hiszen nála dolgozik.. már emlékszik… meghívta ide magához… szinte tudja mi következik, mit kell tennie… kézenfekvő a dolog… nincsen semmije, csak a teste.. csak önmaga….. igent mond a kérdésre… hozzámegy.

Amerika, nagyváros. Már özvegy, de még fiatalos ötvenes. Nagy házat vett és partikat rendez, keres, keres egyre. Most van rá pénze és van rá ideje. Már járt ott a parton újra. Meglátogatta kislánykorának boldog helyszínét. Valahogy várta, hogy ott és akkor jön vissza Ő. Várta a csodát, amit úgy érzett már megérdemel… Majd hazajött és emberekkel vette körül magát. Mindenfélével, revütáncostól a katonáig, a színházigazgatótól a lokáltulajdonosig. Hívta őket és ők jöttek, táncoltak, beszélgettek, hívták a barátaikat. Remélte majd egyszer feltűnik Ő is. Érezte hogy akkor régen ide jött, erre a kontinensre. Itt kell lennie.

Amikor belépett az ajtón mégsem hitte. Elakadt a lélegzete. Itt a pillanat. Pont olyan volt, mint ahogy emlékezett nem változott semmit. Köszönt neki, de az nem ismerte meg. Miért nem? Elfelejtette az ígéretét? Bemutatkozott… és akkor értette meg hogy nem vele beszél, hanem a fiával… Édesapjáról nem tudott sokat, kicsi volt amikor meghalt.

Meghalt? Sikoltott fel magában. Mikor, miben, miért? Miért??? Csak ez zakatolt benne. A kétségbeesés lélekben leterítette, maga alá gyűrte, a parti színei, zsongása eltűnt, csak állt fekete-fehér világában. Pedig megígérte hogy visszajön, én vártam, vártam, vártam…. Robbanás volt és tűz… rádőlt egy fal és maga alá temette. Már nem lehetett megmenteni.

Mosolyogva beszélgetett még kicsit, miközben agyában ijesztő képek suhantak életről, halálról, be nem teljesült vágyakról, ígéretről, megoldásról. Megtanulta már elrejteni mindazt amit érez, senki nem vett észre semmit. Visszavonult a lakrészébe, otthagyta a mulató embereket észrevétlenül.

Élete célja eltűnt. Keresett és várt, hogy végre elkezd élni majd ha sikerül rálelni. Most egy mondattal elvették ezt tőle. Elvették az életét. Megölték. Hideg lett minden gondolata. A szomorúságon, gyászon túl racionálisan végiggondolt mindent. Hát akkor fejezzük be. Minden gyógyszert bevett amit csak talált. Altatót, fájdalomcsillapítót, nyugtatót… majd odament az ágyához, lefeküdt. Álmos lett, forgott a világ. Elővette a fiókból a fényképét. Egy régi, sárga képet, amit megmentett gyermekkorából. Kitette maga mellé. Hányingere volt, szédült, homályosan látott. Lehunyta szemét…. Arra ébredt, hogy rázzák. Teste bábuként bicsaklott előre-hátra valaki kezében, beszéltek hozzá. Millió hangyaként zúdult sok vendége a szobájába, sürögtek körülötte, zümmögtek és mutogattak, beszéltek, kiabáltak…. de már nem tudtak segíteni. Csak nézte őket felülről és mosolygott. Igen, ott vagyok. Otthagytalak titeket. Ne segítsetek. Már nem tudtok.

Ágyán ott maradt teste és a fénykép hálószobájában, feltárva mindenkinek életét, álmát és halálát.

Indoklás a következő posthoz

A következő post előtt előrebocsátom: semmi bajom :)

Fáj a derekam és sokféle módszert próbálok ki hogy meggyógyítsam magam. Mivel szerintem sokminden fejben dől el, elhatároztam, hogy a sok prána nadi kezelést követően, miután elkezdtem javulni, de közben megtorpantam, következő lépésként elmegyek utazni. Magamba, múltamba, fantáziámba... végül is mindegy. Nem az a lényeg, hogy ki miben hisz. Illetve egy fontos van: szerintem nincsenek véletlenek. Ha fantáziálok is, nem pedig valódi élmények ezek, akkor sem véletlen, hogy pont ez jut akkor és ott az eszembe.

Íme az első élményem.
Az elemzést majd elvégzem, de már a címadás se véletlen:)

Macsekok gyerekszemmel

Telik az idő

Aki erre járna:

Összeköltöztünk :) Boldogság, szerelem :)

És egy kép, Emesétől

Büszke anya vagyok :)

Kicsilányom csütörtöki pasztellkréta rajza. Kattintva a többit is lehet látni.