2017. február 15., szerda

Városnézés máshogyan

Rászoktam a rakpartra. Na nem a sétálásra, pedig az is jó lenne, hanem a rakpartra, mint útvonalra. Sokáig nem használtam, mert nem ismertem, nem voltam benne biztos, hogy hol lehet fel és lehajtani, és persze állandóan a dugótól zengett... aztán rájöttem valamire... elég korán megyek dolgozni ahhoz, hogy járható legyen...

Sokféle gondolat és érzés kavarog bennem, míg a Duna mellett vezetek. Egy nap például az, hogy milyen gyönyörű helyen járok nap mint nap. Mások kilométereket, órákat utaznak, hogy ezt lássák, és ha én lennék itt kiránduló, akkor egy-egy épületet meglátva gondolkodás nélkül állnék meg és fényképeznék kifulladásig. Így csak... az autó búgását hallgatva járom utam... hiszen dolgom van, nem turistaút ez kérem! Persze kísértésben bőven van részem, ha odafigyelek.....

A hajnal már látszik mikor az út íve a víz mellé simul, a fény megcsillan télen egy két jégtáblán, nyáron a szökkenő vidám hullámokon, vagy éppen kiszabadul egy-egy vakuból... Van amikor napról napra emelkedik a víz, és számolgatom meddig még... meddig járható az út. Elképzelem, hogy megállok és az autóból a vízbe lógathatom a lábam. A hajókról időnként emberek mutogatnak a két partra, vagy éppen csak sodródó faágak köszöntenek.
A hidak sorban integetnek felém, majd csalódottan állnak a visszapillantó tükörben. Nem mentem át rajtuk. Néha azt képzelem, minden nappal egyre szemrehányóbban néznek rám. Csak megyek előre mindig, suhanok érzéketlenül a felhajtók előtt egyenesen el, le sem térve utamról. Pedig... az Erzsébet-híd márvány fehérje csábít először, emlékeket idézve fel, utakat dobva képzeletem elé, merre is mehetnék.... vár a nagymamám, arra van a másik oldalon az otthonom, és így a legegyszerűbb nyaralni menni... vár a Balaton... de nem, most hétköznap van, reggel és én dolgozni fogok.... hessegetem el a képeket erősen....
A Lánchíd a következő próbatétel. Mi lenne, ha... ha mennék az Alagútban, száguldva fel a hegyre? Eszembe jut milyen lehetett amikor építették, akkor is átmentek rajta oda-vissza, amikor nem volt arra dolog, csak mert szép. Emlékszem, volt egyszer vásár rajta... sétáltam, fel a Várba... vagy volt, hogy éjszaka futottam egy futóversenyen.... a sok merengés közben már át is gurultam alatta, magam mögött hagyva csalódott, de fenséges oroszlánjait.
A Margit-híd becsomagolva vár mindig. Meztelennek tűnik a kövei nélkül, amik körülötte hevernek szerteszórva, mint egy rendetlen kamaszlány ruhái. Vagy, ha jobban meggondolom egy sietősen ruháitól szabadulni vágyó asszony is lehetne. Igen, inkább asszony ez a híd. Méltóságteljes, elegáns.... és ölében varázslatos szigetet hordoz, a megpihenés, és boldogság szigetét. Velem ott csak jó történt eddig. Talán jobb is most, hogy nem tapossa annyi fém a testét. Annyi éve lesi mindenki kívánságait... ráfér már egy kis pihenés, hogy szépészeti műtét után újra teljes pompájában kényeztesse a csodára vágyót. Hát hagyom, hadd regenerálódjon tovább, hadd aludjon, hadd simuljon ki bőre és teljen meg lelke meleggel, hogy újra adni tudjon.
Már látom az út végét. A túlparton fogyó házak, megannyi zöld szüremlik lelkembe, utolsó pillantásommal is ezt fogadom be. Majd kanyar. Lámpa. Szemlélődő magányomba testek lesnek be a szomszédos autókból. Hirtelen sokan lettünk. Még egy lámpa, majd kanyarodok. Az őr a láncot leengedve köszön, én az árnyas parkolóba hajtok.
Hiába a sok csábító szépség, én ma is dolgozni fogok.

Ruhavásárlás és szerelem

Kódorogtam a blog szerkesztőjében és megtaláltam ezt a szeptember elején írt, elveszettnek hitt bejegyzést...

Eszembe jutott egy furcsa párhuzam.


Beszélgettünk arról, hogy eltelt egy év, és akinek mondjuk, az mosolyog ránk, és örül velünk, miközben a szemében azért sokszor ott van egy legyintés, hogy "ugyan, ez még semmi, kezdők vagytok!". Igen, talán kezdők... nem is, hiszen újrakezdők....

(az újrakezdés mindig sokkal nehezebb, mint még szinte félig tiniként, önismeret nélkül belemenni-belesodródni egy kapcsolatba, közben megtanulva a saját igényeinket is, mert akkor azokkal még nem mindig vagyunk tisztában. És ezt csak az tudja, akinek újra kellett valaha is kezdeni. )

Hát erről jutott eszembe a ruhavásárlás.

Amikor csak úgy bemegyek egy ruhaboltba, körülnézek, rengeteg minden megtetszik szín, esetleg szabás alapján, van, hogy az anyaga hívogat, van, hogy csak úgy kell, mert... mert csak... és így aztán veszek is egyet-egyet, amivel boldog vagyok és viselem amíg tetszik. Ha viszont eleve van elképzelésem arról, hogy mit is akarok, akkor szinte reménytelen a vállalkozás, járok boltról boltra, de sehogy sem találom az igazit. Ahhoz valami mérhetetlen szerencse kell. Viszont ha megvan, az egy örök darab. Sosem unom meg. Mert tudtam mit akarok és én választottam.:)))

Régi dolgok 1

Elkezdtem a képek gyűjtését a családból, hogy új otthonom falára tegyem. Szeretem nézegetni dédszüleim, nagyszüleim képét egy letűnt korból, melyet a pillanatot megragadó fotók megszépítenek... hangulatuk van, amit talán csak én képzelek be magamnak, és ők egészen máshogyan élték meg akkor amikor készült .... Számomra mégis szívet melengető például a dédszüleim képe 1942-ből... ahogy néz a dédimamám a dédipapára... szeretettel... és biztos vagyok benne, hogy így éltek, mert van levél, amit csak úgy otthagyott a dédapám, mert el kellett mennie, és tele van kedveskedéssel....

Írtam már róla, ő volt az én tanító dédipapám Miklósiban, később, amikor én ismertem, már Dombóváron élt. De tanított kitelepített gyerekeket is, a rá jellemző sok-sok emberséggel, szeretettel, odafigyeléssel. Mindössze egy képem maradt ebből az időszakból, de felteszem a falra, emlékeztetőül rá, a munkájára és a korra, amiben (túl)élni kellett... amikor egy gyerek háromszorakkora kabátban járt iskolába, mint ő maga, mert csak az az egy volt... amikor az ünnepek közeledtével nem azon gondolkodtak mi legyen a harmadik játék amire vágynak.... amikor iskolába jártak, mert tanulni kell, hiszen az a jövő alapja... amikor őket a dédapám tanította....

A családi albumban még egy képet őrzök róla, odateszem a falra a többi közé, mert emlékeimben így él:



A sor szeretett nagymamámmal folytatódik, akiről már sokkal-sokkal több emlékem és képem van, lánykorát és fiatalasszonykorát azonban csak fekete-fehér régi képekből és emlékeiből ismerhetem... mint ahogy bátyját is, kit sohasem láthattam, mert korán meghalt... itt mégis annyira élő, annyira várom, hogy belépjen az ajtón és arról meséljen, hová indul, mik a tervei... :

A sor végén ma egy fiatalasszony képe, akihez a leginkább szeretnék hasonlítani... lehet mondani, hogy példaképem lett az idők folyamán, bár ez sohasem tudatosult bennem így, csak most ahogy írom ezeket a sorokat. Éltem gimnazista koromban vele, amíg a családom is fel nem tudott költözni Budapestre. Talán ez okozta azt, hogy az átlagosnál jobban kötődünk egymáshoz. Itt még fiatal anyukaként, édesanyámmal:

Szeretem válogatni a képeket, és tudom, hogy melegség tölti majd el a szívemet mindig, amikor belépek a lakásba és velük találom szembe magamat. Hazatérek közéjük... És meg tudom majd mutatni a lányomnak őket, mesélni tudok róluk, és erősíthetem benne azt az érzést, hogy a családhoz tartozni jó.
Mert a múltamból táplálkozik a jelenem és a jelenemből a jövőm.

HATÁSOK

Az első négy hét mérlege számokban (nemazééé' mer' közgazdász vagyok és szeretem a számokat :) )
-5 kg és átlag 5-6 közötti vércukorszint (57 kg-hoz 167 cm vagyok)
36-os nadrágot vettem!
Ehhez társul párom aggódása, hogy elfogyok... De azt mondta amíg a mellbőségem nem változik, addig minden OK. És valamilyen rejtélyes oknál fogva onnan nem ment le semmi.


DE!


Nagy örömömre a második 3 hetes turnust már együtt kezdte velem. Két oka is volt rá: egyrészt nem akart azzal fárasztani, hogy kétfelé főzzek, másrészt ő tényleg szeretne fogyni. Illetve van egy harmadik ok is: mindig megkóstolta amit főztem, és többségében finomakat evett.


Szóval most már tényleg nem akarok 57 kg alá menni, úgyhogy rávethetem magam a tepertőre, szalonnára, kolbászra, amit amúgy szeretek. Viszont azt vettem észre, hogy már egy icipici magliszt is meglöki a vércukromat. Tegnap ettem kávés sütit (gesztenyeliszt volt benne) 3 kicsi kockát, és ma reggel mindjárt 8,2 -t mértem :( A jó hír az (mert optimista vagyok és mindenben látom a jót is), hogy ebédre mindig normalizálódik.


Annyira jól megy, hogy a harmadik turnusba is bejelentkeztem, ITT lehet csatlakozni :)





ReSTART

Na akkor.
Úgy is mint újrakezdés :)


Rövid összefoglaló az eltelt időből:
A gyógyszerfelezés után kissé elkeseredtem, azért is hagytam abba az írást. Merthogy nemigen olyan eredményeket kaptam, mint amit szerettem volna. És úgy voltam vele, hogy ha nem használ az egészségemnek, akkor minek vonom meg magamtól a finomságokat. Meg el is fáradtam. Aztán jött egy tanfolyam fél évig, amikor tanulnom kellett napi 12 órában. Igaz, lett belőle egy felsőfokú angol (szakanyagos) nyelvvizsga, de kaptam mellé pár kilót is és persze romló vércukoreredményeket.


Előbb csak a két gyógyszert szedtem este (Merckformin XR 1000 2 tabletta). Aztán egy plusz gyógyszer reggelre 10 mg-mal (Jardience akinek mond valamit). Majd a reggeli gyógyszer 25 mg-os változata pluszban. Akkor már havi 8 000 körül volt a gyógyszertárak támogatása részemről. A vércukrom továbbra is kétszámjegyű eredményeket produkált.


Végül a diabetológusom "belengette" az inzulint. Ez volt az a pillanat, amikor azt gondoltam "nemleszezígyjó"!!!


2016 szeptember vége felé járunk időben. Elkezdtem újra paleózni. Megbeszéltem vele, hogy ahogy csökkennek a számok, fokozatosan váltok kisebb Jardience-re, majd el is hagyhatom ha ügyes vagyok. Csak mérjek szorgosan. Hát, jelentem, a szita az ujjaimhoz képest áthatolhatatlan volt!
De eredményes voltam: visszatértem a kizárólag Merckformin-szedéshez.


És mert az ember olyan amilyen: jöttek az ünnepek, a mindenféle évbúcsúztató bulik, szülinapok és "elkurvultam" megint. Eredmény: számok újra feljebb.


Akkor találtam rá Posta Reni Fogyókúrás csoportjára. Bár fogyni nem akartam, tudtam, hogy lehet építeni a megfelelési kényszeremre, és a folyamatos kontrollra. Úgyhogy 2017. január 9-e óta a segédletével (és még sok ismeretlen facebook-ozó segítségével) tartom a paleot. És láss csodát! Újra régi ismerősként üdvözölhettem a 4-5 számokat a vércukornaplómban :)


De ez lesz a következő bejegyzés.