Érett kicsi-nagy lányom:)

Valamelyik reggel kicsit morcosabban keltem fel a kelleténél, olyan "jaj-de-nem-szeretem" nap volt. Amikor jó lenne, ha minden gördülékenyen menne, és még akkor sem lennék elégedett, nem értékelném, csak nyugtáznám, hogy halad a nap előre. Viszont ha valami akadály kerül elém, megakaszt a lendületben, az a szokásosnál is nagyobb törést okozza bennem.

Kislányom volt aznap reggel az akadály.. Nem szép dolog, de emberből vagyok... nem tett semmi mást a lelkem, csak lassabb volt, mint szokott, még ezt, meg még azt meg szeretném csinálni, mielőtt pólót húzok, vagy csizmába ugrok... Sokadiknál mordultam rá a szokásosnál ércesebben, láttam is, hogy nem kellett volna, de sodort tovább a rossz hangulat. Eljutottunk az oviba, nem vidított fel semmi, az egész nap közepéig. Máig nem tudom miért, de megnyugodtam (elvonult a front talán?), és úgy mentem haza, hogy napközbeni beszélgetésünkkor már mondtam (írtam) Drágámnak, hogy bocsánatot kérek tündérkémtől, mert ő igazán nem tehetett semmiről. Mindig azt tartottam, hogy ajándékba kapott, vendégségbe érkezett kisemberről van szó, aki nem buta, csak még keveset tud (idézet a VUK-ból), és nem egy nekem alárendelt csetlő-botló rabszolga-babáról. A bocsánatkérés hát meg is történt...

- Ne haragudj rám azért mert reggel olyan csúnyán beszéltem veled, nem te vagy a hibás, hanem én. Rosszkedvem volt, és nem rád haragudtam, hanem magamra. De tudod, van ilyen, amikor nekem is rossz a hangulatom.

Este beszélgettünk, és szó került erről megint csak úgy mellékesen:

- Haragudtál rám ma valami miatt?
- Nem.
- A reggeli kiabálás miatt sem?
- Azért sem. Csak szomorú voltam, de tudtam, hogy nagyon szeretsz úgyhogy nem haragudtam.

Ölelnivalóan édes-okos lányom van. És én imádom:)