A színe mályva volt. Sosem
szerette ezt az árnyalatot, nem értette hogyan került a lábára. Miért van
kifestve a körme? Ez nem is az ő lába… vagy mégis? Hiszen érezte a homok puha
forróságát maga alatt, látta az öbölben a tenger kékjét, a szikla narancsos
színét, érezte a szelet a bőrén, a kendője simogatását. Megfogta kalapját, hogy
a hirtelen feltámadó szél le ne repítse. Állt és várt… de mire is? Itt volt
valami fontos, amire emlékezett… várt valakire, aki megígérte visszajön...
szőke alakja felderengett előtte úgy, ahogy gyerekként, sok-sok évvel ezelőtt
ismerte…
Talán 10 éves lehetett. Hosszú
barna haja lobogott mögötte, ha szaladt, és mindig kifogástalan, kislányos
ruhájában csak vágyakozva nézte a tengert. Az tiltott terület, veszélyes. Ezt
mondták a szülei. A szülei, akik fenn a ház teraszán éppen reggeliztek. Anyja
nagy fehér kalapban védte arcát a naptól, habos ruháján megcsillant a napfény.
A kovácsoltvas asztal körül teáztak éppen. Ott volt Ő is. A Szőke barát.
Szerette, mert úgy bánt vele mint egy kis felnőttel, és mégsem lett ez játék.
Titokban elvitte a partra és
megismertette vele a vizet. Megtanította úszni, lebegni a nagy kékségben és
élvezni a szabadságot, megtanította neki a nevetést és a boldogságot…. Már
várta ezeket az órákat, élete többi része nem is számított, az csak úgy..
eltelt…
16 évesen tört ketté kis világa.
A Szőke elment. Hogy szülei küldték-e el vagy magától ment, nem tudta meg,
hiába kérdezte. Csak azt, hogy Ő megígérte, visszajön érte. Fiatal volt, hitt
benne, nem türelmetlenkedett…
Ül egy kertben. Madarak
csicseregnek, ő legjobb ruhájában egy asztalnál vár. Pincér érkezik, tölt neki…
álmodik talán? Majd ébrenlétének tudatát erősíti meg, hogy a házból kilép a
kertbe egy férfi. De nem a Szőke az. Egy nagyon szakállas, nagyon cilinderes és
nagyon öreg komor férfi, aki most megpróbál rá mosolyogni. Ó…. Hiszen nála
dolgozik.. már emlékszik… meghívta ide magához… szinte tudja mi következik, mit
kell tennie… kézenfekvő a dolog… nincsen semmije, csak a teste.. csak önmaga…..
igent mond a kérdésre… hozzámegy.
Amerika, nagyváros. Már özvegy,
de még fiatalos ötvenes. Nagy házat vett és partikat rendez, keres, keres
egyre. Most van rá pénze és van rá ideje. Már járt ott a parton újra.
Meglátogatta kislánykorának boldog helyszínét. Valahogy várta, hogy ott és
akkor jön vissza Ő. Várta a csodát, amit úgy érzett már megérdemel… Majd
hazajött és emberekkel vette körül magát. Mindenfélével, revütáncostól a
katonáig, a színházigazgatótól a lokáltulajdonosig. Hívta őket és ők jöttek,
táncoltak, beszélgettek, hívták a barátaikat. Remélte majd egyszer feltűnik Ő
is. Érezte hogy akkor régen ide jött, erre a kontinensre. Itt kell lennie.
Amikor belépett az ajtón mégsem
hitte. Elakadt a lélegzete. Itt a pillanat. Pont olyan volt, mint ahogy
emlékezett nem változott semmit. Köszönt neki, de az nem ismerte meg. Miért
nem? Elfelejtette az ígéretét? Bemutatkozott… és akkor értette meg hogy nem
vele beszél, hanem a fiával… Édesapjáról nem tudott sokat, kicsi volt amikor
meghalt.
Meghalt? Sikoltott fel magában.
Mikor, miben, miért? Miért??? Csak ez zakatolt benne. A kétségbeesés lélekben
leterítette, maga alá gyűrte, a parti színei, zsongása eltűnt, csak állt
fekete-fehér világában. Pedig megígérte hogy visszajön, én vártam, vártam,
vártam…. Robbanás volt és tűz… rádőlt egy fal és maga alá temette. Már nem
lehetett megmenteni.
Mosolyogva beszélgetett még
kicsit, miközben agyában ijesztő képek suhantak életről, halálról, be nem
teljesült vágyakról, ígéretről, megoldásról. Megtanulta már elrejteni mindazt
amit érez, senki nem vett észre semmit. Visszavonult a lakrészébe, otthagyta a
mulató embereket észrevétlenül.
Élete célja eltűnt. Keresett és
várt, hogy végre elkezd élni majd ha sikerül rálelni. Most egy mondattal
elvették ezt tőle. Elvették az életét. Megölték. Hideg lett minden gondolata. A
szomorúságon, gyászon túl racionálisan végiggondolt mindent. Hát akkor fejezzük
be. Minden gyógyszert bevett amit csak talált. Altatót, fájdalomcsillapítót,
nyugtatót… majd odament az ágyához, lefeküdt. Álmos lett, forgott a világ.
Elővette a fiókból a fényképét. Egy régi, sárga képet, amit megmentett
gyermekkorából. Kitette maga mellé. Hányingere volt, szédült, homályosan
látott. Lehunyta szemét…. Arra ébredt, hogy rázzák. Teste bábuként bicsaklott
előre-hátra valaki kezében, beszéltek hozzá. Millió hangyaként zúdult sok
vendége a szobájába, sürögtek körülötte, zümmögtek és mutogattak, beszéltek, kiabáltak….
de már nem tudtak segíteni. Csak nézte őket felülről és mosolygott. Igen, ott
vagyok. Otthagytalak titeket. Ne segítsetek. Már nem tudtok.
Ágyán ott maradt teste és a
fénykép hálószobájában, feltárva mindenkinek életét, álmát és halálát.
