Mindennap látom már három éve. Ugyanott áll, és ugyanazok a mozdulatai. Arcán hirtelen felvillanó sokráncú barna mosollyal, integetve közeledik. "Drááága!" kiáltja boldog boldogtalannak. Ő mindenkit boldognak lát talán, aki autóban ülve, az ablak mögül néz rá... ki ijedten, ki félmosollyal, ki észre sem veszi, ki szánalommal.... Időnként pénzt is kap, megköszöni, jósolni akar, ígér boldogságot, pénzt a jótevőnek... ha nincs, akkor legalább egy cigi...??? ha nem jut semmi, akkor is köszön, és váratlan-hirtelen újult lelkesedéssel, kiabálva-integetve megy tovább....
Van, hogy nem látom, mert hatalmas a hó, vagy szakad az eső... utam során nem ő az egyetlen, aki ilyen kenyérkereső. Ő mégis olyan már, mint egy régi ismerős. Volt, hogy előre készítettem neki egy keveset... mégsem kapta aznap meg... mögöttem kezdte a sort, és nem ért vissza.... másnap hiába kereste szemem. Tűnődtem hová mehetett? Hol az otthona és honnan jöhetett? Van-e aki várja, aki gondol rá? Mivel tölti az éjszakát?
Tegnap máshol, másvalaki ment át előttem a zebrán. Zörgött a bevásárlókocsi kereke a padkán mikor átért. Micsoda ellentmondás: a fogyasztás jelképe ez a kosár... de ez a kocsi üres volt. A bácsi hajlott háttal, mégis egyenes derékkal tolta, mindössze egy szintén üres csíkos szatyor hevert benne. Nem kért senkitől semmit, nem nézett semerre, csak haladt előre a maga útján. Elborította egy ki tudja milyen gondolathullám. Mire eltűnt a híd alatti aluljáróban, a lámpám is zöld lett.
Emberek, akik valaha családot mondhattak magukénak, talán szerető szívet és munkát is. Majd öregek lettek és kisemmizettek. Egyre többen és többen. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy mennyi minden van az én életemben. Hogy olyan gondjaim lehetnek, amit ők el sem tudnak képzelni, mert amiért aggódom, azt ők már réges rég elvesztették... talán rossz vagyok, hogy ennek örülök, és nem őket sajnálom elsősorban... hogy a saját kis életem az első, és a megkönnyebbült sóhajom... de vállalom....
Egyszer voltkedvesem rengeteg lekvárt talált frissen vásárolt lakásában. Az előző lakó hagyta ott... magányos néni, talán ebben lelte örömét, ezt vélte a gondoskodó szeretet általa biztosítható eredményének. De ennyi egy embernek sok, és kedves egy szatyorral vitt a közeli aluljáróba. Több útra is jutott belőle... egy alkalommal én is elkísértem. Ott feküdtek öten-hatan, takarókba burkolva, szemmel láthatóan társasági életet élve. Elithajléktalanok, gondoltam (minden irónia és rossz mellékgondolat nélkül), mikor megláttam egy nő kezében a könyvet. Olvastak, beszélgettek. Nem kértek senkitől semmit, csak egy talpalatnyi helyet, ahol majd alszanak. Nem aggódtak semmiért, a külvilág meg sem érintette őket. Az anyagi világon túl csak lelki életet éltek, nem tudták mi lesz másnap, talán még itt fekszenek... megjött a lekváros ember! Kiáltottak fel. És muszáj volt mosolyognom, mert ők is azt tették ahogy a sakkpartiból felnéztek...
Láttam köztük megtört tekintetet, dacosat és mosolygót is... talán az eltelt idő, ami ebben meghatározó? És mit tettek, hogyan kanyarodott ide az életük? Még sosem mertem megkérdezni...
