17 éve ugyanannyira

2012-ben már 3 éve ismertelek, akkor írtam ezt a verset. 14 évvel később sem okozott gondot a továbbírása, mert belül ugyanazt érzem. Az elmúlt 17 év elröppent, mintha nem is lett volna, állócsillagokként nézzük a világot, amiben egymásra találtunk. 

Angolul szól a dal, de ideteszem az eredeti magyar szöveget is.

Málnaszerelem

Álmaimba kergetett

vágyaim

Keltek életre oly

Váratlanul hogy nem

tudom felfogni

sem...

Málnaillat eperrel

száll ma itt

mellettem édesen,

hogy

Elbódítva kezedbe

tegyen...

(Hiszen)

Málnaszerelmed és

epermosolyod

Simítja lelkemet

kedvesen,

így

Kertedben maradva

Boldogan élem az

ÉLETEM.

This is bliss (expansive version)

 

A verset magyarul írtam 2010-ben.

Whenever...

...your silence holds me near

...I close my eyes

...your arms around me here

...your breath against my skin

Whenever...

...our souls begin to blend

...our bodies move as one

...you turn to me and smile

...and suddenly there's light

That's what I call bliss.

That's what I call bliss.

Whenever...

...I read it in your eyes

...you read it back in mine

...we don't need words tonight

...and the whole world melts away

Whenever...

...the candlelight comes alive

...your arms still feel like home

... Ibreathe you deep inside

...and see you by my side

You are what I call my bliss.

You are what I call my bliss.

Első találkozás előtt

Hosszan készülődött.

Állt a szekrény előtt és simította végig a ruhákat.. el-elkapott egyet és az ágyra dobta.. ez ezzel lesz jó.. de nem, nem is.. inkább ezzel... meg még ezt is megnézem milyen lenne… a ruhahalom egyre nőtt… mikor végzett, a szekrény üresen ásított, az ágyán terpeszkedő anyagok. Semmire sem jutott…

Más módszer kell… Nekilátott hát… házi divatbemutatót tartott magának, a Férfiért. Ez a fekete felső, meg egy csinos rövid szoknya.. de milyen legyen a cipő? És a harisnya? Nem gondolja majd, hogy túl kihívó? Hmmm. Legyen másik….

A vörös árnyalataiban pompázott immár… nem, ez túl sok lesz…. Hiszen nem is én vagyok ez. Mit gondol majd rólam? Annyi levelet váltottunk már, ismerjük a másik gondolatait, hangulatait, érzékenységét…. Utólag maga is megdöbbent azon, hogy ilyen hamar elindult Felé. Hogy azt írta, szeretné megismerni… és meghívta.

Újra levetkőzött…. Vajon mi lesz ma este? Úgy érzem ismerem már több hónapja… minden annyira természetes… hogy idejön és látni fogom… szinte látta maga előtt amint üdvözlésként átöleli…

Lila. Kedvenc színe középiskolás kora óta. Most mégsem tűnt jó választásnak… nézegette a tükörben magát, közben meg oda-odapillantott az órára, melynek mutatói mintha játszanának vele, egyre száguldottak… nincs már sok idő…

Na jó, akkor smink. Míg szépült a tükörben, gondolatai tovább szaladtak. Még mindig nem hitte el, hogy ekkora szerencséje van… mikor meglátta a képét és elolvasta a leírását magáról, már érezte, hogy jó lenne ha… de önbizalma akkor sem volt és továbblépett…. Titkon vissza-visszanézett… megdobbant a szíve amikor meglátta, hogy Ő is jár hozzá nézelődni… el sem hitte, amikor bejelölte kedvencnek. Őt! Kedvencnek! Akkor kezdett mosolyogni igazán, amikor megnyomta a gombot, hogy nála is kedvenccé vált a Férfi…. Táncoljunk, gondolta…. Az etikett szerint megvolt a bókolás, a kezdeményezés átadása a férfi-oldalnak… lássuk mi történik… a ragyogás másnap már látszott rajta, mert hinni kezdett….

Amikor a szeme szép lett, megnézte magát. A szájával mit csináljon most? Nem, nem teszek rúzst, túl kihívó lenne… csak szolid hétköznapi smink… milyen lenne már: rögtön üdvözlésnél összerúzsozni… és bevillant a fejébe egy kép: ajtót nyit, és a Férfi meglátja őt, és azonnal a karjaiba kapja és össze-vissza csókolja… álmodozás…. Hmmm… mint a filmekben… az élet azonban nem ilyen….
Na most már jöjjön az a ruha, mert csak 10 perc maradt… tudta, hogy a Férfi pontos lesz… így ismerte meg…. Közben beesteledett, a város fényei az ablakon szűrődtek be…

A maradék rongyokat bepasszírozta a szekrénybe (ráérek majd rendet tenni), és teljes díszben leült végre… agya járni kezdett… tényleg időben jön? Hogy nézek ki? Jaj, de izgulok… mit fogunk csinálni, miről fogunk beszélgetni? Olyan lesz mint a képen? Éppen itt tartott, amikor csengettek…. Kinézett a kukucskálón, nem tudta megállni (ez a hazai pálya előnye)… Jajistenem… nem olyan mint a képen… Olyanabb!!!! Jaj a lábam, jaj a szívem, húúú… Na ne szórakozz már, szeded össze magad, nyisd már ki azt az ajtót, mert dilisnek fog tartani… milyen vagyok? A tükör meg a fésű messze…. Nagy levegőőőőő….

Mosolyok… Elindultak egymás felé, de az utolsó pillanatban meggondolták mindketten magukat és csak puszi lett az elképzelt romantikus belépőből… zavarukat oldotta a virág átadása és vázába helyezése….

A lány pedig akkor is azt érezte, és azóta is azt érzi, hogy Kedvese jött meg hosszú utazásról.

What do I still hope for?

Az eredeti szöveget 2008 környékén magyarul írtam, prózaként, amiben néha rímelő sorok keletkeztek. Aztán idén elkészült a vers formája, amit megzenésítettem az AI segítségével több verzióban (epic, rock, orchestral stb). Ez az angol változata, kis groovos lüktetéssel.

Not my shadow. 

Not my silence. 

But me. 

What do I still hope for? 

The question stayed inside the melody, 

an endless circle I can never leave. 

I follow where it leads,

 until I lose myself. 

I no longer mind

If I fall to the ground. 

I lie here.

I can't feel

the cold beneath me

anymore. 

I lift my face,

waiting for the promise of rescue. 

From you. 

You're coming closer. 

I watch you find me. 

You see me. 

You step nearer. 

A shadow crosses your face. 

Then... 

you step over me. 

Slowly I raise my head.

I follow your footsteps. 

You'll turn around... 

won't you?

But nothing happens.

My eyes still follow you. 

My feet would run, 

but only my gaze 

can reach you now. 

You're already far away. 

Maybe you don't even know 

who I am anymore. 

Whenever I tried to speak, 

one word was enough 

to silence me. 

Yet once... 

you reached all the way 

to my thoughts. 

What do I still hope for? 

That one day 

you'll see me again. 

Not my shadow.

Not my silence. 

But me. 

The one you didn't just look at...

you truly saw.

The one whose thoughts 

you wanted to hear. 

What do I still hope for? 

That one day 

you'll see me again. 

My words fall back into me. 

Only silence remains. 

Everything left unspoken. 

Tell me... 

where did that look disappear?

The one

That didn't just watch... 

it saw. 

What do I still hope for? 

That one day

you'll see me again. 

Not my shadow.

Not my silence. 

But me. 

The one you didn't just look at... 

you truly saw. 

If you ever turn around... 

I'll see it in your eyes... 

whether you still see me.

Életszeletek

Mindennap látom már három éve. Ugyanott áll, és ugyanazok a mozdulatai. Arcán hirtelen felvillanó sokráncú barna mosollyal, integetve közeledik. "Drááága!" kiáltja boldog boldogtalannak. Ő mindenkit boldognak lát talán, aki autóban ülve, az ablak mögül néz rá... ki ijedten, ki félmosollyal, ki észre sem veszi, ki szánalommal.... Időnként pénzt is kap, megköszöni, jósolni akar, ígér boldogságot, pénzt a jótevőnek... ha nincs, akkor legalább egy cigi...??? ha nem jut semmi, akkor is köszön, és váratlan-hirtelen újult lelkesedéssel, kiabálva-integetve megy tovább....

Van, hogy nem látom, mert hatalmas a hó, vagy szakad az eső... utam során nem ő az egyetlen, aki ilyen kenyérkereső. Ő mégis olyan már, mint egy régi ismerős. Volt, hogy előre készítettem neki egy keveset... mégsem kapta aznap meg... mögöttem kezdte a sort, és nem ért vissza.... másnap hiába kereste szemem. Tűnődtem hová mehetett? Hol az otthona és honnan jöhetett? Van-e aki várja, aki gondol rá? Mivel tölti az éjszakát?

Tegnap máshol, másvalaki ment át előttem a zebrán. Zörgött a bevásárlókocsi kereke a padkán mikor átért. Micsoda ellentmondás: a fogyasztás jelképe ez a kosár... de ez a kocsi üres volt. A bácsi hajlott háttal, mégis egyenes derékkal tolta, mindössze egy szintén üres csíkos szatyor hevert benne. Nem kért senkitől semmit, nem nézett semerre, csak haladt előre a maga útján. Elborította egy ki tudja milyen gondolathullám. Mire eltűnt a híd alatti aluljáróban, a lámpám is zöld lett.

Emberek, akik valaha családot mondhattak magukénak, talán szerető szívet és munkát is. Majd öregek lettek és kisemmizettek. Egyre többen és többen. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy mennyi minden van az én életemben. Hogy olyan gondjaim lehetnek, amit ők el sem tudnak képzelni, mert amiért aggódom, azt ők már réges rég elvesztették... talán rossz vagyok, hogy ennek örülök, és nem őket sajnálom elsősorban... hogy a saját kis életem az első, és a megkönnyebbült sóhajom... de vállalom....

Egyszer voltkedvesem rengeteg lekvárt talált frissen vásárolt lakásában. Az előző lakó hagyta ott... magányos néni, talán ebben lelte örömét, ezt vélte a gondoskodó szeretet általa biztosítható eredményének. De ennyi egy embernek sok, és kedves egy szatyorral vitt a közeli aluljáróba. Több útra is jutott belőle... egy alkalommal én is elkísértem. Ott feküdtek öten-hatan, takarókba burkolva, szemmel láthatóan társasági életet élve. Elithajléktalanok, gondoltam (minden irónia és rossz mellékgondolat nélkül), mikor megláttam egy nő kezében a könyvet. Olvastak, beszélgettek. Nem kértek senkitől semmit, csak egy talpalatnyi helyet, ahol majd alszanak. Nem aggódtak semmiért, a külvilág meg sem érintette őket. Az anyagi világon túl csak lelki életet éltek, nem tudták mi lesz másnap, talán még itt fekszenek... megjött a lekváros ember! Kiáltottak fel. És muszáj volt mosolyognom, mert ők is azt tették ahogy a sakkpartiból felnéztek...

Láttam köztük megtört tekintetet, dacosat és mosolygót is... talán az eltelt idő, ami ebben meghatározó? És mit tettek, hogyan kanyarodott ide az életük? Még sosem mertem megkérdezni...