Rászoktam a rakpartra. Na nem a sétálásra, pedig az is jó lenne, hanem a rakpartra, mint útvonalra. Sokáig nem használtam, mert nem ismertem, nem voltam benne biztos, hogy hol lehet fel és lehajtani, és persze állandóan a dugótól zengett... aztán rájöttem valamire... elég korán megyek dolgozni ahhoz, hogy járható legyen...
Sokféle gondolat és érzés kavarog bennem, míg a Duna mellett vezetek. Egy nap például az, hogy milyen gyönyörű helyen járok nap mint nap. Mások kilométereket, órákat utaznak, hogy ezt lássák, és ha én lennék itt kiránduló, akkor egy-egy épületet meglátva gondolkodás nélkül állnék meg és fényképeznék kifulladásig. Így csak... az autó búgását hallgatva járom utam... hiszen dolgom van, nem turistaút ez kérem! Persze kísértésben bőven van részem, ha odafigyelek.....
A hajnal már látszik mikor az út íve a víz mellé simul, a fény megcsillan télen egy két jégtáblán, nyáron a szökkenő vidám hullámokon, vagy éppen kiszabadul egy-egy vakuból... Van amikor napról napra emelkedik a víz, és számolgatom meddig még... meddig járható az út. Elképzelem, hogy megállok és az autóból a vízbe lógathatom a lábam. A hajókról időnként emberek mutogatnak a két partra, vagy éppen csak sodródó faágak köszöntenek.
A hidak sorban integetnek felém, majd csalódottan állnak a visszapillantó tükörben. Nem mentem át rajtuk. Néha azt képzelem, minden nappal egyre szemrehányóbban néznek rám. Csak megyek előre mindig, suhanok érzéketlenül a felhajtók előtt egyenesen el, le sem térve utamról. Pedig... az Erzsébet-híd márvány fehérje csábít először, emlékeket idézve fel, utakat dobva képzeletem elé, merre is mehetnék.... vár a nagymamám, arra van a másik oldalon az otthonom, és így a legegyszerűbb nyaralni menni... vár a Balaton... de nem, most hétköznap van, reggel és én dolgozni fogok.... hessegetem el a képeket erősen....
A Lánchíd a következő próbatétel. Mi lenne, ha... ha mennék az Alagútban, száguldva fel a hegyre? Eszembe jut milyen lehetett amikor építették, akkor is átmentek rajta oda-vissza, amikor nem volt arra dolog, csak mert szép. Emlékszem, volt egyszer vásár rajta... sétáltam, fel a Várba... vagy volt, hogy éjszaka futottam egy futóversenyen.... a sok merengés közben már át is gurultam alatta, magam mögött hagyva csalódott, de fenséges oroszlánjait.
A Margit-híd becsomagolva vár mindig. Meztelennek tűnik a kövei nélkül, amik körülötte hevernek szerteszórva, mint egy rendetlen kamaszlány ruhái. Vagy, ha jobban meggondolom egy sietősen ruháitól szabadulni vágyó asszony is lehetne. Igen, inkább asszony ez a híd. Méltóságteljes, elegáns.... és ölében varázslatos szigetet hordoz, a megpihenés, és boldogság szigetét. Velem ott csak jó történt eddig. Talán jobb is most, hogy nem tapossa annyi fém a testét. Annyi éve lesi mindenki kívánságait... ráfér már egy kis pihenés, hogy szépészeti műtét után újra teljes pompájában kényeztesse a csodára vágyót. Hát hagyom, hadd regenerálódjon tovább, hadd aludjon, hadd simuljon ki bőre és teljen meg lelke meleggel, hogy újra adni tudjon.
Már látom az út végét. A túlparton fogyó házak, megannyi zöld szüremlik lelkembe, utolsó pillantásommal is ezt fogadom be. Majd kanyar. Lámpa. Szemlélődő magányomba testek lesnek be a szomszédos autókból. Hirtelen sokan lettünk. Még egy lámpa, majd kanyarodok. Az őr a láncot leengedve köszön, én az árnyas parkolóba hajtok.
Hiába a sok csábító szépség, én ma is dolgozni fogok.
