Elkezdtem a képek gyűjtését a családból, hogy új otthonom falára tegyem. Szeretem nézegetni dédszüleim, nagyszüleim képét egy letűnt korból, melyet a pillanatot megragadó fotók megszépítenek... hangulatuk van, amit talán csak én képzelek be magamnak, és ők egészen máshogyan élték meg akkor amikor készült .... Számomra mégis szívet melengető például a dédszüleim képe 1942-ből... ahogy néz a dédimamám a dédipapára... szeretettel... és biztos vagyok benne, hogy így éltek, mert van levél, amit csak úgy otthagyott a dédapám, mert el kellett mennie, és tele van kedveskedéssel....
Írtam már róla, ő volt az én tanító dédipapám Miklósiban, később, amikor én ismertem, már Dombóváron élt. De tanított kitelepített gyerekeket is, a rá jellemző sok-sok emberséggel, szeretettel, odafigyeléssel. Mindössze egy képem maradt ebből az időszakból, de felteszem a falra, emlékeztetőül rá, a munkájára és a korra, amiben (túl)élni kellett... amikor egy gyerek háromszorakkora kabátban járt iskolába, mint ő maga, mert csak az az egy volt... amikor az ünnepek közeledtével nem azon gondolkodtak mi legyen a harmadik játék amire vágynak.... amikor iskolába jártak, mert tanulni kell, hiszen az a jövő alapja... amikor őket a dédapám tanította....
A családi albumban még egy képet őrzök róla, odateszem a falra a többi közé, mert emlékeimben így él:
A sor szeretett nagymamámmal folytatódik, akiről már sokkal-sokkal több emlékem és képem van, lánykorát és fiatalasszonykorát azonban csak fekete-fehér régi képekből és emlékeiből ismerhetem... mint ahogy bátyját is, kit sohasem láthattam, mert korán meghalt... itt mégis annyira élő, annyira várom, hogy belépjen az ajtón és arról meséljen, hová indul, mik a tervei... :
A sor végén ma egy fiatalasszony képe, akihez a leginkább szeretnék hasonlítani... lehet mondani, hogy példaképem lett az idők folyamán, bár ez sohasem tudatosult bennem így, csak most ahogy írom ezeket a sorokat. Éltem gimnazista koromban vele, amíg a családom is fel nem tudott költözni Budapestre. Talán ez okozta azt, hogy az átlagosnál jobban kötődünk egymáshoz. Itt még fiatal anyukaként, édesanyámmal:
Szeretem válogatni a képeket, és tudom, hogy melegség tölti majd el a szívemet mindig, amikor belépek a lakásba és velük találom szembe magamat. Hazatérek közéjük... És meg tudom majd mutatni a lányomnak őket, mesélni tudok róluk, és erősíthetem benne azt az érzést, hogy a családhoz tartozni jó.
Mert a múltamból táplálkozik a jelenem és a jelenemből a jövőm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése