Staliról

Olvastam és nem hittem.. Megfagytam. Mozdult volna az ujjam, de egy kommentet sem tudtam írni. Mit is írhattam volna? Stali nincs többé…. elaludt…. miértek sorakoztak csak bennem… Megrendültem. Megnémultam. Ma mégis áttört valami.

Szólt a rádió mellettem.

Egy dalfoszlány, egy szöveg ért el agyamig… azt mondta: „Ami megmarad”, majd minden továbbúszott.

Elgondolkodtam ezen, és hirtelen egyszerre elborított minden…. képek, hangok, mondatok… levelek, tanácsok régről… Mosolygó arc és nevetés….

Napközibeli sörözésünk hármasban Mártival…  úristen de régen volt… nemrég találtam meg egy fényképet és levelezést erről…

Van egy videóm.

Hármasban mentünk a Vajdahunyad Várba (Márti emlékszel?), kiállítást nézni, csacsogni, sétálni. Azt hiszem Húsvét volt éppen… nem gondoltam, hogy akkor találkozunk utoljára…  A felvételen Márti kirakót rak, és örül mint egy kislány… Stali pedig a háttérből beszél, egy pillanatra tűnik csak fel, mégis nekem már örökre ez marad az utolsó képem róla… meg amit a szívembe írtam.

Nehéz időszakban segített tanácsaival, érdeklődésével, s bár sokszor nem tudtam értelmezni a szavait (tudott bonyolultan, metaforákban fogalmazni!), azok később mégis megértek és hatottak rám.

Az idő furcsa játékszer, és én is azt hittem, hogy uralom, rendelkezem felette és tologattam a dolgaim, aztán fejbekólintva ébredtem, hogy eltűnt, elfolyt, sosem létezett… nem volt az enyém… a pillanat ott volt, de nem léptem, nem mondtam, nem tettem meg….

Épp ezért bennem most több az elmaradt dolog…

Elmaradt kanyar:

Amikor édesapám látogattam, ott mentem el az elágazás mellett, ami a napközibe vitt volna… öt perc az út és egyszer sem kanyarodtam be…  majd… most sietek… majd ha több időm lesz… de időm csak nekem volt… Stalinak már nem. Mostantól ha arra járok, küldök felfelé egy mosolyt, talán megbocsát nekem, hogy nem mentem…

Elmaradt levél:

Mindig köszöntött név- és születésnapomon, és én mindig válaszoltam, de csak úgy nyugtázón, hogy igen, minden rendben van, boldogság, szerelem, miegymás. Akartam én hosszan is, de megintcsak azt gondoltam, majd személyesen… meglepem egyszer… de most már csak nagy sokára az égben lepem meg, ha majd arra sor kerül.

Elmaradt ölelés:

Talán ez bánt a legjobban. Nem magyarázom.

Mivel számomra a szeretet a legfontosabb, és ezen az érzésen keresztül szűröm meg az életet, egyik mondatára ma is emlékszem, még 2010-ből, és ez erőt ad amikor arra gondolok, hogy már nem pótolhatok be semmit vele kapcsolatban, mert egész volt és teljes:

„… akármeddig is fogok élni, én már mindig tudni fogom, hogy milyen az: szeretet.”